Skip to main content

Életem váltása - Interjú Havas Dórával I.

Mikor forgolódtál először álmatlanul, hogy most már elég mindenből, főzni akarsz, és a nagy Lila füge logóra gondolva aludtál el?

17 éves korom óta izgat mérhetetlenül a főzés. De leginkább, hogy mást főzzek, mint az anyu. Pedig szenzációsan főzött az anyukám és a nagymamám is, engem azonban elsősorban azok az ételek érdekeltek – a receptkönyveket lapozgatva –, amiket ők nem szoktak főzni.

Ez a lázadás valami sajátos módja lehetett?

Nem igazán, inkább a kísérletezés izgatott. Az, hogy a rakott krumpli úgy tökéletes, ahogy az anyu csinálja, teljesen egyértelmű volt. Na de milyen lehet a tejben sült sertésdagadó? Olyan nálunk sosem volt. Azt elkészíteni…

Egy 17 éves lány miért a sertésdagadóról fantáziál a huszadik buli helyett?

Megmagyarázom. Éppen hogy hazajöttünk Szíriából öt év után a családommal, teljes kultúrsokkban voltam, egy amerikai fiú volt a barátom. Nem itt töltöttem a tinédzseréveim legmeghatározóbb szakaszát, nem itthon jártam gimibe, nem volt magyarul szerelmesnyelvem sem. Nem tudtam a kortárs szlenggel kifejezni magam – ez mind angolul jött, mert magyarul csak a szüleimmel beszélgettem –, nem is lett magyar fiúm egy ideig itthon sem. Szóval annak az amerikai srácnak chuckle cheese cookie-t sütöttem, ami óriási sikert aratott. Aztán elkezdtem sütni a barátaimnak is, és ők is mérhetetlenül elégedettek voltak. Fürödtem ebben, és valahogy haza is érkeztem közben szépen lassan.

Ez a magyar Ízek, imák, szerelmek sztori. Egy komplett felnövéstörténet vagy hazatalálás-mese jött össze a sütő mellett.

Abszolút. Az az amerikai fiú segítette az átmentet, és az egész folyamat mögött végig ott voltak az ételek. Akkoriban nem nagyon találta meg Magyarországon azokat a dolgokat, amiket szeretett. Vadásztuk a hazai nagyáruházak polcait, és mindig följebb és följebb került a léc. Megy már a csokis keksz? Oké, akkor legyen tacovacsora! Elsőre szerintem azt sem tudtam, mi az. Túrtuk a netet, akkor még csak Martha Stewartot értük el, nem voltak blogok meg gasztropápák közel s távol. Úgyhogy nekiálltam a tacovacsoráknak, és akkora sikerük lett, hogy csődültek hozzánk az amerikaiak és az én magyar barátnőim – ebből már nem lehetett kiszállni!

A kortársaid hogy viszonyultak ehhez a rajongáshoz? Te voltál az őrült, furcsa lány? Főzni akkoriban nem számított menőnek, nem? A főzés az, amit a szüleink csinálnak, enni eszünk, és pont.

Ezek a kaják nagyon extrának számítottak. A kilencvenes évek közepén, végén járunk. Ezek az ízek a Nyugatot testesítették meg, egy komplett világnézetet, valamit, amit ismerni akartunk, ami elképesztően új és vonzó volt. Folyton jöttek hozzánk a barátok, hatalmas társasozások, partik voltak nálunk – és én mindig főztem. Mindig.

Innen nézve viszont az a furcsa, hogy ha ennyire magadra találtál ebben a kezdetektől, és ilyen elsöprő sikereid is voltak, akkor hogyhogy nem maradtál ezen a pályán? Mintha éppen a reklámszakma lett volna a kitérő, és a főzés volt mindig is a fő csapás, nem?

Érdekes, de tulajdonképpen a főzés megmaradt a mindennapokat átszövő örömtevékenységnek. Miközben komoly szakmát is akartam. Az ELTE-re jártam angol–amerikanisztikára, aztán hamar rájöttem, hogy nem vagyok bölcsész, úgyhogy elkezdtem mellette a Külkert is. A Külker azért is mérföldkő, mert annak az iskolának köszönhetem, hogy nagyon tudatos lettem a főzést illetően. Másodéves voltam, akkoriban költözött át az iskola az Ecseriről Mátyásföldre. És valakinél ez annyira kiverte a biztosítékot, hogy állandóan bombariadó volt. Abban a tengernyi időben pedig, amíg mások lógtak, buliztak vagy aludtak, én mindig hazamentem, és főztem. De megállás nélkül. Jött haza a család, és nem győztek ámulni.

Megint visszakérdezek: ha mindenki látta, hogy az isten is erre teremtett, nem fordult meg senkinek a fejében, hogy Dóra, ezt komolyabban is lehetne csinálni, nagypályán, akár valami neves külföldi iskolába menni kitanulni?

Tudod, miért nem? Mert a mi családunkban mindenki így főz. Jól főzni, sőt nagyon jól főzni nálunk nem számított valami kiemelkedő dolognak. Örült mindenki, hogy na végre, a Dórának is remekül megy, pipa. Én pedig úgy csináltam végig a Külkert, hogy tudtam: a reklámszakmában szeretnék dolgozni. Az tűnt számomra az ideális hivatásnak, mert kreatív, érdekes, pörgős.

Be is váltotta – egy ideig biztosan – a hozzá fűzött reményeidet.

Igen. Elkezdtem dolgozni, sikeres voltam, lépkedtem szépen fölfelé. Kifejezetten jól alakult minden. Aztán amikor már éppen kezdett volna bedarálni a szakma, megjelentek a blogok, és hopp, kinyílt az egész gasztrovilág. Bármennyit is dolgoztam, főzni mindig főztem. Rengetegen fordultak meg nálunk, mindig élénk társasági élet volt – ami persze valahogy mindig az étel körül forgott. Imádtam a különleges, rendhagyó, szokatlan dolgokat. És szerencsére mások is szerették. De a blogok megjelenésével a saját közléskényszerem is új lendületet vett: gondoltam, igen, ez az! Az irodában sokszor hiába újságoltam el csillogó szemekkel, hogy nem hiszik el, micsoda málnasorbet-t csináltam este, meredtek rám, és mondjuk udvariasan mosolyogtak. Aztán egyszer csak elkezdtek recepteket is kérni. Én pedig rákényszerültem, hogy le is írjam, amit elkészítek.

Körülbelül hányban járunk?

2004–2005-ben. Ekkor fogalmazódott meg, aztán 2006-ban indult el a Lila füge. Teljesen titkosan. Ez abban az időszakban volt, amikor alig voltak itthon blogok, én pedig úgy éreztem, csinálok valami nagyszerűt – de csakis magamnak...

Csatlakozz!

A programhoz

20 perc. Ennyi elég arra, hogy megőrizd az egészségedet, ráadásul a testi-lelki harmóniához vezető úton mi is a segítségedre leszünk! Iratkozz fel a heti hírlevelünkre, hogy az elsők között olvashasd legfrissebb 20 perces tippjeinket, amelyekkel a fittség és a jókedv észrevétlenül a mindennapok részévé válik.

A Facebook-csoporthoz

Legyél része egy tevékeny, egymást tanácsokkal támogató közösségnek!

Az Instagram-kihívásokhoz

A kihívások megerősítenek. Kövesd Instagram-oldalunkat, és nemcsak exkluzív tartalmakról értesülsz majd, de különleges Instagram-kihívásokról is!